Először is ittlétünket köszönhetjük neki, mi, ferencesek. Ő látott olyan lelkipásztori hiányt, kihívást Zalaegerszegen, amiről úgy gondolta, hogy azt csak egy szerzetesrend tudja betölteni: a szegényebb, hátrányos helyzetű emberekkel való törődést, a külvárosok, falvak lakosainak lelki segítését. Mindezt egy nagyon nehéz, válságokkal teli időszakban. Volt szeme észrevenni a szegények ínségét.

Amit templomunk felszentelésekor iránymutatásként lelkünkre kötött, a mai napig is érvényes útjelző, „lelkipásztori mottó” a számunkra, még ha a hangsúlyok, a történelmi helyzetek változtak is:

Ennek a templomnak „a lelki szomorúságok emlékhelyének a lelki örömök helyévé kell válnia, hogy akik itt megfordulnak, a megcsüggedettek és elfáradtak innen új hitet és mennyországos lelkületet vihessenek ki a sivár életbe”.

Talán mi, ferencesek, elsősorban nem a keménykezű plébánost-püspököt látjuk benne; sem a következetes politikust; sem a maga igazát és érdekét tűzön-vízen át megvédő vezetőt (akár még a mindenkori ferences házfőnökkel szemben is); hanem a karácsonykor szekérre ülő lelkipásztort, aki kiosztja adományait a szegény családoknak; aki észreveszi és támogatja az árvákat és özvegyeket; vagy az engedelmesség terhe alatt megtört öregembert, aki a hozzá hasonló távolba szakadt magyarokhoz elviszi a reményt és a vigasztalást. Mindszenty arcai közül számunkra talán ez a fontosabb. Ezt az örökségét szeretnénk folytatni az ő elkötelezettségével.

fr. Kardos Csongor ofm