• Megvédjük ifjúságunkat Mindszenty József ügynökeitől
• a fasiszta háború fanatikus híve volt
• nem csak hazánk ellensége, hanem ellensége vallásunknak is
• egy szánalmas féreg, riadt gonosztevő
• a halál prédikátora
• jövő évi kenyerünket veszélyezteti
• az imperializmus ügynöke
• mindenáron mártír akar lenni. Pedig mániákus őrülteknek nem mártíromság, csak kényszerzubbony jár
• Mindszenty birtokain tervezték a fegyveres alakulatok kiképzését
• vágyálma a harmadik világháború
• újból a magyar nép vérét akarta látni

Idézetek az 1945–1948 közötti időszak sajtótermékiből. A letartóztatás előtt szinte már nem volt olyan nap, hogy ne ömlött volna a sajtóból a rágalom az ő személye, főpapi működése kapcsán; több száz őt gyalázó újságcikk jelent meg csak ebben az időszakban. Gyakorlatilag nem volt olyan nyilvános megjelenése, szentbeszéde, állásfoglalása, melyet ne forgattak volna ki, ne magyaráztak volna bele soha ki nem mondott tartalmakat, valótlanságokat. Ezekben különös hangsúllyal jelentek meg a bíboros zalaegerszegi apátplébánosi évei visszaemlékezések, koholt vádak, kikényszerített tiltakozások formájában; ráadásul nem csupán a negyvenes évek végén, hanem jóval a bíboros 1949. évi elítélését követően is. Ezekkel a rágalmakkal a bíboros személyét teljes körűen be akarták feketíteni: éppúgy támadták zalaegerszegi működését és eredményeit, mint a családját, éppúgy próbálták elfeledtetni bíborosként a helyi és országos népszerűségét is. A valójában évtizedekig tartó rágalomhadjárat azonban mégsem volt teljes körűen sikeres: egyre több objektív tanulmány vet számot ezzel a jelenséggel, melyek segítségével lassan kirajzolódik előttünk a diktatúra természete és módszertana is, mellyel a Mindszenty-ügyet kezelni akarta.

Az ellene indított rágalomhadjáratnak jól érzékelhető felfutási íve van. A támadások jellegét és mértékét tekintve elsősorban Rákosi Mátyás volt az irányadó, aki nem csupán az ÁVO-n keresztül volt befolyással az ügymenetre, hanem nyilvános felszólalásaiban is rendszeresen foglalkozott Mindszenty személyével. Tekintve, hogy a bíboros országosan is kiemelkedően népszerű volt, a suttogó propaganda és a megfélemlítés jól dokumentált eszközein túl a kommunisták a sajtó útján is igyekeztek lerombolni a bíboros hitelességét és közkedveltségét. A politikai hangulatjelentések ugyanis rendre a templomba járók számának nagyfokú növekedéséről szóltak; addig soha nem látott tömegek vettek részt a Mindszenty által szervezett szentmiséken és zarándoklatokon is. Miután 1946 májusában a máriaremetei engesztelő férfizarándoklaton több mint tízezer fő vett részt, a kommunista párt vezetőségi ülésén is szót emeltek a mielőbbi határozott fellépés érdekében. Ekkor még Rákosi Mátyás nem látta elérkezettnek az időt a teljes körű letámadásra, ám ez év tavaszán az ő utasítására már megalakult az ÁVO III. alosztályaként az egyházpolitikai csoport, mely kiemelten foglalkozott Mindszenty és „a köréje gyűlt reakciós kör” tevékenysége elleni harccal.

Mindszenty már akkor is a támadások kereszttüzébe került, amikor az 1945. évi választások előtt a püspökkar kiadott egy körlevelet, melyben, általánosságban fogalmazva, arra hívták fel a figyelmet, hogy a választásokon olyan pártot támogassanak a hívek, melyet valláserkölcsi szempontból is megfelelőnek ítélnek.

Az egyik legkorábbi vád, mely felbukkant a különböző sajtótermékekben, a fasizmus vádja volt: kezdetben próbálták elbagatellizálni Mindszenty nyilas fogságát, illetve különböző utalásokkal vontak kapcsolatot a nyilasnak és volksbundistának bélyegzett, kitelepítendő svábok és a bíboros személye között. 1946. február 20-én a főpapnak a budapesti Örökimádás-templomban elhangzó szentbeszédét követően spontán tüntetés alakult a katolikus párt és -sajtó elindításáért. Mindszenty szerint provokátorok vegyültek a tömegbe, a baloldali vádak szerint azonban a szentbeszéd tüzelte fel az embereket, akik közül többen Szálasit, Imrédyt és Mindszentyt mint fasisztákat éltették; ekkortól erősödtek fel az ilyen jellegű támadások. 1948-ra azonban már nyíltan fasisztának bélyegezték, aki a magyarok vérére szomjazik és ki akarja robbantani a harmadik világháborút.

Az ellene irányuló támadások az iskolaállamosításoknak is megágyazó ún. tankönyv-vitában kaptak határozott iránymutatást 1947-ben. Mindszenty határozottan ellenezte a felekezeti iskolák államosítását és az új „demokratikus” tankönyvek bevezetését. 1947. december 13-án Révai József a Szabad Nép című napilapban megjelent vezércikkében új rágalomelemeket emelt be a köztudatba: hangsúlyozta a demokráciaellenességet, de emellett kiemelte a legitimizmus, azaz a királypártiság vádját is, valamint megágyazott annak a narratívának, hogy az egyház és az állam közti megegyezés gátja maga Mindszenty. A főpapnak a Szent István Társulatban elhangzott ünnepi beszédét kiforgatva, az 1848-as szabadságharc centenáriumi ünnepségeihez közeledve pedig megjelent, majd széles körben elterjedt az a vád is, hogy Mindszenty Kossuthot és Petőfit ócsárolta és nem tartja őket ’48 szellemi örököseinek.

Látva Mindszenty nagy népszerűségét, illetve a magyarság nagyfokú vallási aktivitását, ekkor már kimondott céllá vált az is, hogy Mindszenty személyét különválasszák a katolicizmustól és a püspökkartól is, hogy elbizonytalanítsák a híveket. De ahhoz, hogy a kibontakozó hitételetet megtörjék, az ilyen irányú rágalmakon túl arra is szükség volt, hogy a katolikus egyház egyes intézményeit és szervezeteit ellehetetlenítsék. Ennek két legfőbb iránya a katolikus egyesületek és szervezetek betiltása, másfelől a felekezeti iskolák államosítása volt – a kommunista államhatalom mindkettőnek egy-egy halálesettel adott újabb löketet. Az 1946. június 17-i, két halálos áldozatot követelő lövöldözés (melynek „merénylője” elszenesedett holttestének zsebében csodálatos módon sértetlenül megtalálták a KALOT-os igazolványt) az Oktogonon indokot adott a katolikus egyesületek és szervezetek felszámolására. A Pócspetrin 1948. június 3-án a felekezeti iskoláért tartott helyi tüntetésen történt véletlen haláleset okot adott az iskolák államosításának gyorsított ütemű, erőszakos befejezésére. Az ügyek közös vonása, hogy mindkettőben hangsúlyozta a sajtó Mindszenty „szerepét” és felelősségét, jól körülhatárolható újabb rágalomhadjáratokat indítva ellene. Ikonikus, hogy még egy pozitív zalaegerszegi vallási eseményt is arra használtak fel, hogy a bíboros nyilvános szerepléseit korlátozzák. Az országszerte hihetetlen népszerűségnek örvendő, Mindszenty által életre hívott Boldogasszony Éve keretében 1948. szeptember 7-8. között rendezték meg Zalaegerszegen a Mária-Napokat a bíboros részvételével, melyen kiemelkedő számú helyi és zarándok vett részt. Erre válaszul szeptember 17-én Zala vármegye közgyűlése feliratban kérte a kormánytól a dolgozók nevében, hogy az ilyen politikai jellegűnek ítélt gyűléseket tiltsák be.

Az 1947. évi országgyűlési választásokat követően már egyértelműen érezhető, hogy Mindszenty személyét nem csak rágalmakkal, hanem a hozzá kapcsolódó pozitív hírek elhallgatásaival is próbálták ellehetetleníteni. Különösen egyes kisgazdapárti kötődésű lapoknál (Magyar Nemzet, Kis Újság) figyelhető meg, hogy 1947 után egyre szűkszavúbban, 1948-ra gyakorlatilag sehogy sem számoltak be Mindszenty ünnepi szentbeszédeiről és azon nyilvános egyházi rendezvényekről, ahol a bíboros aktív szerepet vállalt, ahogy nem jelezték a rendezvényeken résztvevők nagy számát sem, mint korábban. Azokat a lapokat (Új Ember, a Szív) pedig, melyek rendszeresen hírt adtak e rendezvényekről és szentbeszédekről, hosszabb-rövidebb időre be is tiltották, megjelenhetőségüket akadályozták. 

A rágalmakat sok esetben nem direkt mondta ki a kommunista pártvezetőség, hanem különböző személyek szájába adva hozta le azokat a sajtó. Ilyenek voltak a legtöbbször kikényszerített, Mindszenty ellen tiltakozó táviratok, melyek az iskolaállamosítással kapcsolatos viták során váltak jellemző és hangsúlyos cikk-témává országszerte. Ezeknél is észrevehető, mennyire hangsúlyosan figyeltek a zalaegerszegi megnyilatkozásokra: a Notre Dame növendékeinek az államosítás ellen tiltakozó akciójára a helyi diákságtól kikényszerített válaszlevelet például a legtöbb országos napilap is lehozta. A rágalmak más közéleti szereplők szájába adásának ikonikus jelentősége volt. Ennek egyik ikonikus alkalma az akkorra már kellőképp szétzilált Kisgazdapárt II. balatonkenesei értekezletének Dobi István által elmondott ünnepi megnyitója 1948. októberében, melyről annak megfelelően cikkezett kiemelt érdeklődéssel a sajtó, amennyire az előadó hangsúlyosan deklarálta azt: nem a katolicizmussal, hanem Mindszentyvel állnak szemben, akinek megfékezése valójában nemzeti érdek. 1948 második felében már olyan politikusok is nyíltan beszéltek arról, hogy a mindszentysta reakciót meg kell fékezni, akik eddig csak homályos utalásokkal és burkolt fenyegetőzésekkel éltek; ilyenek voltak Dinnyés Lajos, Szakasits Árpád, Gerő Ernő és Révai József beszédei, melyeket szintén vezércikkekben hozott le az országos, illetve a helyi sajtó is. Ekkorra már napi szinten számolt be a sajtó a kormányhoz intézett levelekről és táviratokról, melyekben a bíboros példás megbüntetését követelték, többek között Zalaegerszegről is. Ezek a civil megnyilatkozások azért is fontosak, mert a letartóztatás, majd az elítélés értékelésekor Rákosinál, illetve őt alapul véve a sajtóban is hangsúlyozott elem, hogy a példás büntetést maga a nép kérte a bíborosra, így a kormánynak nem is lehetett más lehetősége, mint elfogadni az általa megkövetelt feladatot.

Rákosi Mátyásnak talán a leghírhedtebb beszéde 1948. november 27-én hangzott el a kommunista párt vezetőségi ülésén, ahol konkrétan fel is sorolta azokat a vádakat, amelyek a későbbi Mindszenty-per pontjait képezték és amelyekről akkor még nem lehetett tudomása tekintve, hogy a vád alapját képező „titkos levéltárat” csak a december 23-án tartott házkutatáson találták meg, Mindszentyt pedig 26-án vették őrizetbe.  („De annak a türelmi politikának, mely elnézőbben kezelte a papi vagy bíbornoki talárban garázdálkodó kémeket, árulókat, valutacsempészeket és a Habsburgok visszahívóit, a fasisztákat és a régi reakciós rend híveit, – ennek a politikának vége. És vége annak is, hogy a törvény csak a kis klerikális bűnösökre sújt le, a nagyhoz nem nyúl.”) Rákosi beszédét követően már csupán hetek kérdése volt a bíboros letartóztatása, melynek az idézett rágalomhadjárattal gyakorlatilag évekkel korábban megágyaztak.