Mindszenty József üldözöttekért való kiállása - Mindszenty József Látogatóközpont - Zalaegerszeg

Blog

Mindszenty József üldözöttekért való kiállása

2021. 06. 22.
Békásmegyeri svábok kitelepítése, 1946 január.   Fotó: Fortepan / Bauer Sándor.

Mindszenty József már zalaegerszegi apátplébánosként is kiállt az üldözöttek mellett. Főpapként a legelső nagy sajtónyilvánosságot kapott ügye, mellyel nyíltan szembehelyezkedett a Magyarországon kialakulóban lévő államhatalmi törekvésekkel, az internáltak iránti határozott kiállása volt. Már veszprémi püspökként megfogalmazta, hogy biztosítani kell az internáltak lelki gondozását, kormányzatilag kell fellépni a túlkapások ellen, illetve javítani kell az élelmezési- és életkörülményeiken. A Magyar Államrendőrség már 1945-ben elkezdte az internálásokat, ám egyre jellemzőbbé vált, hogy nem csupán a háborús bűnökkel gyanúsítható személyeket, hanem ártatlanokat is őrizetbe vettek. Az elhurcoltak létszáma jól szemlélteti a probléma súlyosságát: 1945 október közepére az internáltak száma csak Budapesten meghaladta a tízezer főt. A belügyminiszter utasítására 1946-ban azt is bevezették, hogy a vádemelés mellőzése vagy felmentő ítélet esetén az ÁVO a gyanúsítottakat visszakérte, sok esetben internálta is, ezzel tovább nőtt az ártatlanul meghurcoltak száma. 

Mindszenty József az elhurcoltak segélykérő leveleinek kézhezvétele után, 1945. november 18-án meg is látogatta a Buda-Dél Internálótábort, hogy tájékozódjon a körülményekről. Ugyanezen év karácsonyán a Csepeli Internálótábort is meg szerette volna látogatni, ám ekkor már felsőbb parancsra való hivatkozással megtagadták tőle a belépést; csupán 1946 januárjában, a nyilvánosság hatására találkozhatott a foglyokkal. A látottak és olvasottak alapján többször is hivatalosan kérte az amnesztiát, elhelyezési- és élelmezési körülményeik jobbítását, a bírói ítélet nélküli internálások beszüntetését, valamint az érdemi lelki gondozás lehetőségének biztosítását. 

A korabeli sajtóban cikkeztek ugyan a várható közkegyelemről, ám mivel az elmaradt (1948-ban történt először érdemi mennyiségű amnesztia), a főpap 1946. november 12-én kelt levelében újra felhívta a kormány figyelmét a probléma mielőbbi rendezésére. E határozott kiállásnak az lett a következménye, hogy az egyre inkább kommunista befolyású lapok Mindszentyt a fasiszták és háborús bűnösök barátjaként próbálták definiálni. Mindszenty a rágalmakkal szemben nem a népellenes bűncselekményekkel vádoltakat védte, hanem a polgári értelemben vett törvényességet kérte számon. Ezzel nem csupán a saját határozott erkölcsi alapjait követte, mivel ugyanazt hangsúlyozta, amit XII. Piusz pápa hivatalosan is kért a politikusoktól: azt, hogy a politikai természetű cselekményekért kiszabott halálos ítéleteket ne hajtsák végre, hiszen a népbírósági ítéletek során olyan jogszabályokra hivatkoztak, melyek a cselekmény elkövetésének időpontjában még nem is léteztek. 

Mindszenty többször is felszólalt a külföldön rekedt hadifoglyok hazabocsájtása érdekében: körleveleket, nyílt leveleket írt, szentbeszédeket tartott, különböző fogolykiváltó zarándoklatokat szervezett. A külföldi hadifogolytáborok felszámolása lassan megkezdődött ugyan, ám 1946-ban csak a Szovjetunióban még mindig több mint négyszázezer fogoly élt sanyarú körülmények között. Az ő érdekükben a magyar bíboros még XII. Piusz pápának is írt segítségkérő levelet, a közbenjárását kérve. Papjait pedig arra szólította fel, hogy külön lelkipásztori gondozásban részesítsék a foglyokat és internáltakat és karolják fel ezeknek az embereknek a családtagjait is.

A bíboros hangsúlyosan foglalkozott a magyarországi németek, azaz svábok kitelepítésével is. A hazai németség kitelepítése, pontosabban málenkij robotra hurcolása már 1944 őszén megkezdődött, amikor a szovjet hadsereg bevonult Magyarországra. Mindszenty még veszprémi püspökként Grősz József kalocsai érsekkel írta alá azt a püspökkari levelet, melyet a háború utáni első püspökkari konferencián fogalmaztak meg, hogy 1945. május 24-én átadják azt a miniszterelnöknek. Ebben méltányosságot és igazságosságot kértek a magyar államhoz hű németeknek, hogy ne sújtsa őket a kollektív büntetés elve alapján bármiféle jogsérelem. A kitelepítések az után kaptak nagyobb erőre, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság alelnöke, Vlagyimir Petrovics Szviridov altábornagy utasításként közölte Dálnoki Miklós miniszterelnökkel, hogy összesen 400-450 ezer német kitelepítését kell megoldania a kormánynak. 1945. november 22-én a kormány túlnyomó többséggel elfogadta a németajkú lakosság Németországba való telepítését. Ez a kollektív bűnösség elvén alapult: minden olyan állampolgár áttelepítését előírták, akik a legutolsó népszámláláson (1941) német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, aki német hangzásúra változtatta a vezetéknevét, illetve aki a Volksbund vagy valamely fegyveres német alakulat tagja volt. 

Mindszenty esztergomi érsekként újra és újra megpróbálta felhívni a kormányzat figyelmét a kollektív felelősségre vonás jogtalan voltára. Ahogy az október 17-i püspökkari körlevelében azt is világosan megfogalmazta, hogy nem a háborús bűnösöket védik: „Ha csak a bűnösöket büntetnék, hallgatnánk, de a rossznak barátaikért minősítenek és eltávolítanak olyanokat, akikre a bűnt nem bizonyították rá, sőt olyasmit hoznak fel ellenük bűnül, ami természetjogon megilleti őket, például az anyanyelv. (…) A kisebbségek körül Szent István király bölcsessége jelölte ki a mi utunkat.” A főpap azt is felismerte, hogy a rendelet hivatkozási alap lehet a határon túli magyarság elleni atrocitásokra, amelyek valóban így is történtek. Sürgető kérései, levelei azonban süket fülekre találtak, sőt tovább mélyítették a kormányzat és a bíboros közötti ellentétet.

A határon túli magyarsággal szembeni atrocitások tekintetében sem tévedett a magyar főpap. A csehszlovák Beneš-kormány többszörös jogfosztásokkal ágyazott meg a felvidéki magyarság áttelepítésének, ilyenek voltak a tömeges munkahelyi elbocsájtások, a lakásfoglalások, az internálások, a magyar nyelv használatának megtiltása, végül az 1945 őszén bevezetett kényszerközmunka, melyen csak az év végéig tízezer magyarnak kellett részt vennie. A magyar főpapok közül Grősz József kalocsai érsek, Hamvas Endre csanádi püspök, illetve Mindszenty József már veszprémi püspöksége idején is kifejezett erőfeszítéseket tett a felvidéki magyarságot érő atrocitások megszüntetése érdekében. Mindszenty ezt olyannyira a szívügyének tekintette, hogy már az érseki kinevezésének napján, 1945. október 7-én levelet írt ez ügyben amerikai és brit diplomatáknak, 1946. október 28-i dátummal pedig a világ püspökeinek is eljuttatott egy körlevelet. 1946 év végén kezdődött meg a magyar lakosság deportálása a korábban németek lakta csehországi településekre, azt követte egy második hullám 1947. augusztusában. Mindszenty, ahogy összességében a püspökkar is rengeteg segítségkérő levelet fogalmazott meg a jogtalanságok ellen, hiába. 1947. augusztus 27-én XII. Piusz pápának írott levelében tiltakozásul Mindszenty a lemondását is kilátásba helyezte, ám a pápa válaszában reményét fejezte ki, hogy „ahelyett, hogy a gondok lenyomnának, a rád bízott hívek javára tovább is éberen akarsz őrködni, mindenkinek példát mutatva az erőre, a türelemre és az evangéliumi szeretetre.”


Felvidéki magyarok kitelepítése, 1947 Fotó: Fortepan / Csorba Dániel

A felvidéki magyarságot ért jogsértések mellett kiállt a délvidéki magyarságot ért atrocitások ellen is, felhívva a magyar miniszterelnök figyelmét a tömeges kitoloncolásokra és gyilkosságokra. Szót emelt a kárpátaljai magyarság védelmében, a B-listázás (a közszolgálati alkalmazottak politikai alapú létszámcsökkentése) és a magyar nők szovjet katonák általi erőszakoskodásai ellen is. 

Szerző: N. Kis Tímea