A Habsburg Ottó Alapítvány névadója édesapja előtt tiszteleg az emlékkiállítással, mely a zalaegerszegi Mindszentyneumban 2024. október 30-tól látogatható.  Az Alapítvány a javarészt a gyűjteményébe tartozó dokumentumok, fotók és tárgyak segítségével mutatja be a húsz esztendeje boldoggá avatott uralkodó életútját, amely bár emberileg sikertelennek tűnt, ma mégis példaként szolgál: az örök értékek keresése és az Isten előtti felelősség világító lámpás lehet az emberi viszonylatokban is.

Az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó uralkodóját, Habsburg-Lotaringiai Károlyt (1887–1922) kortársai igen szélsőségesen ítélték meg. Uralkodása éppoly viharos volt, mint amilyen rövid (1916–1918): egy embertelen háború, nacionalista törekvések, szociális és politikai forrongások, értékrendek válsága közepette kellett vállalnia a felfogása szerint Istentől rárótt felelősséget népei boldogulásáért. Hű támogatók és gyűlölködő ellenségek között igyekezett országát békés kikötőbe kormányozni a háború embertelenségéből.

IV. Károly király elsőszülött fiában, Ottóban mély nyomot hagyott szülei hite és értékrendje. Édesapja halála és az ehhez kapcsolódó emlékek kitörölhetetleneknek bizonyultak, és egész életében reflektált rájuk. Apja halálának 50. évfordulóján így írt:

„Amikor apám meghalt, kilencéves voltam. Gyermekkorom óta igen mélyen kötődtem hozzá, és éppen az utolsó hetekben Madeirán sok mindent mondott nekem. Így legalább egy gyermek szintjén áttekintést kaptam egy olyan életről, amely annyira telítve volt vereségekkel és csalódásokkal, mint kevés másik; és amely emberi nézőpontból kudarcnak tekinthető. Békét akart, és háborút kellett folytatnia. Az egységre törekedett, és felelős pozícióban kellett végignéznie a soknemzetiségű birodalom pusztulását. Számos barátja hátat fordított neki, sőt el is árulta őt.

És mégis, éppen az a három óra a Quinta do Monte betegszobájában mutatta meg nekem, hogy apám élete nem volt boldogtalan. Ahogy élete utolsó napján láttam őt – az igazság órájában, ahogy a spanyolok mondják –, tudtam, hogy az élete sikeres volt. A halál árnyékában nincs önámítás. Az ember egyedül marad, és az evilági eredmények már nem számítanak. Amikor az ember Teremtője elé áll, Őelőtte csak a kötelesség teljesítése és a jószándék számít. Isten nem azt várja az emberektől, hogy győzelmi jelentéseket hozzanak neki. A sikert Ő adja. Tőlünk csak azt várja, hogy a tőlünk telhető legjobbat tegyük.” (Die Furche, 1972. április 6.)

Próbálja ki a A IV. Károly nyomában című szabadulószobánkat 2024.10.30-tól!