Egy születésnap mindig kettős ünnep. Ünnepe egyrészt a megszületettnek, másrészt ünnepe azoknak is, akik életet ajándékoztak neki. Amikor megemlékezünk Mindszenty József bíboros születésének 129. évfordulójáról, fejet hajtunk az ő szülei előtt is.
Pehm József 1892. március 29-én látta meg a napvilágot a Vas vármegyei Mindszenten. Hatan voltak testvérek, ebből hárman élték meg a felnőttkort; József volt az elsőszülött.
Mindszenty József egész alakos gyermekkori portréja, 1902 k., Magyarországi Mindszenty Alapítvány
Szülei köztiszteletben álló szőlő- és földművelők voltak; életükben kiemelkedő fontosságú volt a bensőséges hit és a rendszeres vallásgyakorlás. Édesapja, Pehm János a gazdálkodáson túl a falu ügyeivel foglalkozott: községbíró, majd közgyám, később egyházközségi és iskolaszéki elnök volt; jóval 1946-ban bekövetkezett halála után is nagy tisztelettel emlegették a helyiek. Édesanyja, Kovács Borbála a gyermekeket nevelte és a ház körüli munkákat végezte, de kivette részét a nehéz mezei munkákból is.
Családi kép a szülők aranylakodalmán 1941-ben. (középen Kovács Borbála és Pehm János, az édesanyától balra a bíboros két testvére: Anna és Teréz)
A bíboros hálás szívvel írta később a szüleiről: „Amivé lettem, anyám érdemeinek és imáinak köszönhetem, mert az Isten nekem is adott jó édesanyát, aki – apámmal együtt – nehéz munkával gondoskodott rólam, nevelt imádságos lélekkel, imádkozott értem és könnyezett sokat. Az otthonon belül és kívül tanultam meg, hogy szent az anya homlokredője, mert a szeretet mélyítette ki.”
A család egyszerűségben, de nagy szeretetben és összetartásban élt, Mindszenty József főpapként is szívesen időzött náluk. Szülői házukat az puritán egyszerűség jellemezte, mely a bíborosra is oly jellemző maradt egész életében. Az Új Ember 1946 októberi számában egy helyszíni riport jelent meg a bíboros szülőfalujáról, ebben a családi házat úgy jellemezték: semmi jele benne a kényelemnek; minden bútor régi és egyszerű benne.
A szülőföld kiemelkedő fontosságú volt a bíboros életében; több szentbeszédében, illetve emlékirataiban is nagy szeretettel emlékezett meg róla. Az sem véletlen, hogy amikor 1942-ben a nyilasok a Volksbundba kényszerítettek számos németes hangzású vezetéknévvel rendelkező személyt, a zalaegerszegi apátplébános szülőföldjének tiszteletére Mindszentyre magyarosíttatta a nevét, hogy ne kelljen szellemi közösséget vállalnia a rendszerrel.
A szülői ház Csehimindszenten
Családtagjai közül a legbensőségesebb viszony édesanyjához fűzte Mindszentyt. Borbála egész életében támasza, bizalmasa maradt messze került fiának. A kommunista hatalomátvételt követő zaklatásokat neki is el kellett szenvednie; jelen volt fia 1948 december 26-i letartóztatásakor is. Az édesanya a kirakatpert követően szívós küzdelemmel járt engedélyért hivatalról-hivatalra, hogy börtönben sínylődő fiát meglátogathassa. A diktatúra őrei kezdetben mindent elkövettek annak érdekében, hogy ezt ellehetetlenítsék és fia sorsát illetően kétségek között hagyják: tizenháromszor tett kísérletet, hogy fiát láthassa, eredménytelenül. Végül csak a Gyűjtőfogházban tudott találkozni vele három alkalommal, majd időnként a püspökszentlászlói és a felsőpetényi házi őrizetben is. Az édesanya beszámolóiból ismerhette meg a közvélemény Mindszenty sorsának alakulását, ahogy azt is, hogy rossz egészségi állapota miatt egy időre rabkórházba szállították a bíborost.
Mindszenty önkéntelenül is a saját sorsát rögzítette Az édesanya című könyvében, amikor megjegyezte: „Barátaid, ha bajba jutottál elfelednek. A börtönajtóban csak édesanyád vár. Finomlelkű anya a börtönök, fegyházak mélyén. Egyedül ő lép utánad oda. És ha a börtönnél mélyebben vagy, fegyház, siralomház örvényében, ő nem riad vissza.” Amikor a bíboros ezen sorokat írta, még nem tudhatta, hogy nyolc évig tartó rabságában valóban idős édesanyja lesz a leghűbb támasza. Emlékirataiban a gyermeki hála szavaival adott hálát érte Teremtőjének: „Nem tudok elég hálás lenni Istennek, hogy őt adta nekem és hogy életem legnehezebb időszakában is ott állhatott mellettem. Ő már rég beérett kalász volt az örökkévalóságra, de Isten – irántam való irgalomból – meghosszabbította életét.”
Mindszenty József az 1956-os forradalmat követően az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövetségén kapott menedéket, innen írta búcsúlevelét édesanyjának: „Húgaimat, övéiket szeretettel áldom. Tegyenek fenyőből koszorút, kevés virággal, édesapám sírjára helyettem. Családomban maradjon mindenki hű hitéhez, hazájához. Édesanyámnak megköszönök mindent, amit egész életemen át, főként, amit rabságom idején tett. Nincs több ily édesanya. Csókolja fia: + József. Budapest,1956. november 7.”
Végül még néhányszor sikerült találkozniuk: a követségen negyedévenként látogathatta meg a bíborost, karácsonykor, húsvétkor, Péter-Pál ünnepén és szüret idején; az utolsó találkozásukra 1959 karácsonyán került sor.
Az utolsó találkozások egyike – édesanyjával a követségen.
1960. február 5-én értesült szeretett édesanyja haláláról: „Nagyon, nagyon szegény, s annál is szegényebb lettem” – írta erről emlékirataiban. A hatóságok megakadályozták, hogy elmenjen a temetésre, így koszorúját az olasz követ és felesége a francia követ nejével vitték el a sírhoz. A koszorú szalagján ez a rövid mondat állt: „Hálával, fájdalommal, a viszontlátás reményében.”
Emlékirataiban édesanyja sírjáról így írt a bíboros: „Nemcsak szegény vagyok, de örök tartozásomat is érzem azzal a sírral szemben, amelynél nem voltam, és amelyet talán soha nem is láthatok.” Nem is láthatta soha. Papok és papnövendékek viszont előszeretettel látogatták, hogy a hercegprímáshoz intézett hűségnyilatkozatokat, leveleket, kéréseket hagyjanak az édesanya sírján.
A család nem győzte összeszedni ezeket, nehogy a rendőrség kezébe kerüljenek. Borbála néni nyughelye egyfajta zarándokhely lett.
Dr. Perger Gyula gondolatai